História 2002-0910 - tankonyvtar.hu · História 2002-0910. Created by XMLmind XSL-FO Converter....

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 2002-0910

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 2002-0910

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Rendszerváltásról, konszolidációról, állami-nemzeti szimbólumainkról .............................. 1

2. ........................................................................................................................................................ 5 1. Épületek az állami reprezentáció szolgálatában .................................................................... 5 2. Képek .................................................................................................................................... 8

3. ...................................................................................................................................................... 18 1. A király úr színe elõtt .......................................................................................................... 18 2. Képek .................................................................................................................................. 20

4. ...................................................................................................................................................... 27 1. A királyi vár és lakói a középkorban ................................................................................... 27 2. Képek .................................................................................................................................. 30

5. ...................................................................................................................................................... 41 1. Visegrád mint királyi székhely ............................................................................................ 41 2. Képek .................................................................................................................................. 44

6. ...................................................................................................................................................... 48 1. A királyi székhelytõl a kormányzói székhelyig ................................................................... 48 2. Képek .................................................................................................................................. 55

7. ...................................................................................................................................................... 66 1. Nemzetközi egyezmények az antik Rómában ..................................................................... 66 2. Képek .................................................................................................................................. 68

8. ...................................................................................................................................................... 73 1. A Székely Oklevéltár új sorozata ........................................................................................ 73 2. Képek .................................................................................................................................. 73

9. ...................................................................................................................................................... 75 1. Nyelvtörvények, elnemzetlenítés ........................................................................................ 75 2. Képek .................................................................................................................................. 77

10. .................................................................................................................................................... 83 1. Kisebbségi nyelvek, dialektusok ......................................................................................... 83

11. .................................................................................................................................................... 84 1. Római kincslelet .................................................................................................................. 84 2. Képek .................................................................................................................................. 86

12. .................................................................................................................................................... 92 1. Egy kincs nyomában ........................................................................................................... 92 2. Képek .................................................................................................................................. 93

13. .................................................................................................................................................... 95 1. "Utasítás a hátországba távozók számára" .......................................................................... 95 2. Képek .................................................................................................................................. 97

14. .................................................................................................................................................. 101 1. Õsi kínai település ............................................................................................................. 101 2. Képek ................................................................................................................................ 103

15. .................................................................................................................................................. 105 1. A vasúti kémelhárítók ....................................................................................................... 105 2. Képek ................................................................................................................................ 107

16. .................................................................................................................................................. 112 1. Bebrits Lajos (1891-1963) ................................................................................................ 112 2. Képek ................................................................................................................................ 112

17. .................................................................................................................................................. 114 1. "Az eszközök egyike valék" .............................................................................................. 114 2. Képek ................................................................................................................................ 117

18. .................................................................................................................................................. 119 1. Egy politikus "remete" Turinból ....................................................................................... 119

19. .................................................................................................................................................. 123 1. Kossuth Lajos életútja (1802-94) ...................................................................................... 123 2. Képek ................................................................................................................................ 132

20. .................................................................................................................................................. 145 1. "Halandó ember romlékony vonásai" ................................................................................ 145

História 2002-0910

iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. Képek ................................................................................................................................ 146

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Rendszerváltásról, konszolidációról, állami-nemzeti szimbólumainkról

ÁLLAMI, NEMZETI SZIMBÓLUMOK

GLATZ Ferenc

Rendszerváltásról, konszolidációról, állami-nemzeti szimbólumainkról

Visszafordíthatatlan rendszerváltás

Magyarország megérett a politikai konszolidációra. A demokrácia intézményeinek alapjai 1988–94 között

rögzültek. Történészek vitatják: mikor és hol, a társas élet, a gazdaság milyen területein kezdődött a

rendszerváltás: a proletárdiktatúra leváltása a polgári demokráciával. A tudományos viták csendben zajlanak,

mert a kutató fél az indulatoktól. Azoktól, akik a maguk egyéni boldogulni nem tudását a régi politikai

rendszernek tudják be (akár jogosan) és így elvitatják az 1990 előtti politikai elit rendszerváltó érdemeit. És fél

azoktól, akik – akár a régi elithez tartoztak, akár az 1990 utáni váltásban emelkedtek ki – ellenálló érdemeik

csökkentését látják abban, ha a szovjet megszállás idején kormányzó csoportok vagy intézmények nemzeti

érdemeiről esne szó. De hát a tények makacs dolgok. A múlt rendszer negatívumait, működésképtelenségét

mutató tények éppúgy, mint azok a tények, amelyek a belső demokratizálásra tett erőfeszítéseket mutatják.

Eredményes vagy eredménytelen erőfeszítéseket.

A történeti kronológia tényei: a gazdasági alaptörvény 1988 végén elkészült (1988. VI. tv.), ez a piacgazdaság

alapja máig. A rendszerváltás gazdasági alapja. A választási rendszer rögzült 1989-ben (II–III. tv.), ez képezi

máig a többpárti (európai típusú) parlamenti demokrácia alapjait. Ennek egyik fontos eleme az új

„alkotmánytörvény” (XXI–XXV. tv.) és a polgári köztársaság kikiáltása: 1989. október 23. (Önmagában a

köztársaság kikiáltásának dátuma, október 23. is jelképes: 1989-ben, még a szovjet megszállás idején a

szovjetellenes, magyar függetlenségért folytatott 1956. októberi forradalom évfordulóján kiáltották ki az új

köztársaságot. S a köztársaság kikiáltásának napja „természetesen”: állami ünnep, munkaszüneti nap.) Az új

demokratikus rend szimbóluma ezzel az 56-os forradalom lett! A kultúra demokratizálásának alapvető

jogszabályai is megszületnek 1989–90-ben: az iskolaalapítás monopóliumát törvénymódosítás oldja fel és teszi

lehetővé a magán- és egyházi iskolák szabad létrehozását, eltörlik a cenzúrát, kialakul a kultúra alternatív

finanszírozása. Az 1990. évi I. törvény pedig kimondja a lelkiismereti és vallási szabadságot. 1990. április:

többpárti parlamenti választások, amelyen a szavazatok többségét a korábban ellenzéki erők nyerték el, amely

ellenzéki erők már 1989-ben pártkeretekbe szerveződtek. A győztesek azok a pártok, amelyek hívei a szovjet

megszállás és a proletárdiktatúra idején a különböző egyéni szabadságjogok (nemzeti, világnézeti, pártpolitika,

vállalkozói-üzleti) hiánya miatt bírálták az 1989 előtti rendszert.

1990 áprilisában a Magyar Demokrata Fórum kapja a legtöbb szavazatot (24,7%), ez „gyűjtőpárt” jelleggel

egyesíti magában azokat a demokratikus erőket, amelyek 1989 előtt a nemzeti, vallási identitás

szabadságánakprogramját szegezték a szovjet rendszerrel szembe. Második helyen a Szabad Demokraták

Szövetsége végez (21,4%), akik az emberi szabadságjogok egy másik csoportját – mindenekelőtt a politikai

szervezkedés szabadságát, a származás, nembéli megkülönböztetés tiltását – emelték programjuk élére. Őket

követik a kisgazdák (11,7%), az 1930–49 közötti politikai élet valamikori legnagyobb demokratikus pártja,

mindenekelőtt a szovjet rendszer államosító földtulajdon-politikájával megsértett és a szabad agrárvállalkozásért

síkra szálló társadalmi rétegek támogatását élvezve. Ezután következett a volt állampárt utódpártja, az MSZP

(10,9%), tömörítve a volt uralkodópárt párton belüli rendszerváltó erőit, és mindazokat, akik az 1989 előtti

rendszerben létrejött értékeket megőrizni kívánták. A Fidesz (9%) a múlttal, a régi ellentétekkel való szakítást

ígéri, a KDNP (6,5%) a keresztény életelvek visszahozatalát.

A Varsói Szerződés felbomlásával, a szovjet csapatok kivonulásával, majd a Szovjetunió összeomlásával

Magyarország új erőtérbe került. A magyarországi rendszerváltás folyamata az 1989–90. évi világrendváltozás

következtében már új világpolitikai körülmények között ment végbe. Most már azt kellett bizonyítani az új

politikai vezetőknek: ők jobban (vagy legalább ugyanúgy) képesek megtalálni Magyarország állami és nemzeti

érdekeit a szabad világban, mint ahogy a régi elit képviselte érdekeinket a szovjet megszállás idején. Ismétlem:

a történészek összehasonlító kutatásai fogják majd értékelni a rendszerváltó teljesítményeket. Akárhogy is látják

majd az utókor történészei a rendszerváltó politikai erők egyes csapatait, egy tényt mindenképpen pozitívan

fognak értékelni: minden politikai párt – immáron a szabad világ részeként –1990–2002 között a többpárti

demokrácia intézményeit erősítette, és az 1988-ban megkezdett rendszerváltó törvénykezést vitte tovább. Noha

voltak félelmek a kilencvenes években országszerte attól, hogy az MSZP esetleges parlamenti győzelme az 1989


előtti rendszert akarja majd visszahozni. Ez a félelem azonban alaptalannak bizonyult 1994-ben. Az akkor

győztes szocialisták tovább építették a demokrácia intézményeit és gazdasági stabilizációs programot kezdtek a

szabad demokratákkal szövetségben. (Ekkor mondtuk először: „a rendszerváltás visszafordíthatatlanná vált”.)

De ugyanígy tettek az 1998-ban győztes fiatal demokraták is, amikor az MDF- fel és a kisgazdapárttal

szövetségben kormányra kerültek. Most, a 2002. évi választásokon igaz, ismét elhangzott a választási

propagandában a „kommunizmus kísérteté”-vel való riogatás hangja, de a társadalom erre már kevéssé figyelt:

győztek ismét a szocialisták, és programszerűen folytatják az 1989–2002 közötti évek demokratikus

intézményépítés programját.

A rendszerváltás tehát visszafordíthatatlanná vált. Most, 2002-ben még a pesszimisták, a joggal vagy

alaptalanul bizalmatlanok is kénytelenek elismerni: minden eddigi kormány továbbépítette az emberi

szabadságjogokat biztosító intézményeket, erősítette az állami-nemzeti függetlenséget, segítette

betagozódásunkat a világpolitikába és a világ szellemi életébe. S mindennek gazdasági alapjaként erősítette a

piacgazdaság megszilárdítását.

Magyarország történelmének következő fejezete – mondjuk ismételten – a konszolidációtörténelme lehet.

A konszolidációról

A konszolidáció nem nyugalmi állapot. A konszolidáció a politikai, a gazdasági, a társadalmi működőképesség

intézményes rendszere. Szabályozott rendszer. A szabályok – törvények, rendeletek vagy a társadalom által

elfogadott köznapi szokásrendek – korlátozzák, de védik is az egyént.

A proletárdiktatúra túlszabályozott a politikai rend érdekében. A diktatúra egyik lényegi sajátja volt az egyéni

szabadságjogok alárendelése az állami mindenhatóságnak. S ezt a mindenhatóságot az adminisztráció képviselte

„a nép nevében”. A rendszer bomlásának egyik sajátossága: nem új szabályozási rendszer kialakítása, hanem

általában a szabályozás lazítása. Nő az ügyintézésben, az emberek megítélésében az „informális kapcsolatok”

szerepe. A rendszer bomlik, de nem épül új (polgári) rendszer. 1988 látszik a korszakhatárnak. Ekkor már a

gazdaság terén a régi rend működésképtelensége nyilvánvaló és megkezdődik a tudatos áttérés a polgári

gazdaság intézményeinek kiépítésére. Ez már nem „reform”, hanem „váltás”. Nem a régi rend működőképessé

tétele a cél, hanem egy új rend kialakítása. (Legalábbis így látszik ma. Majd ez is a kutatók részletezésére vár.)

A rendszerváltás folyamata soha nem receptek vagy „menetrend” alapján halad előre. Magyarországon sem. Sok

a rögtönzés. Természetesen. Le kellett váltani a régi intézményeket, mindenekelőtt azokat, amelyek a

diktatórikus rend maradványaként még éltek 1990 után. Az államhatalmi ágazatok (törvénykezés,

igazságszolgáltatás), a végrehajtás (kormányzati munka), az önkormányzatok és a központi hatalom viszonya,

az államelnök jogköre, az alkotmánybíróság helye stb. demokratizálásának folytatása állt „természetesen” a

rendszerváltó politika központjában. E területen rendezetlen (alulszabályozott) maradt viszont: kik és milyen

funkciókban, szerepkörökben „kívánatosak” a politikai rendszerváltásban, kik a „persona non grata”-k? A

külföldi – NDK, csehszlovák, lengyel, szovjet – példák sem voltak használhatóak, hiszen az 1990 előtti magyar

állami és pártrendszer sokkal jobban szolgálta a magyar nemzet és a magyar társadalom érdekeit a szovjet

megszállás idején, mint a szomszéd államok politikai rendszerei. És a rendszerváltásban érdemeiket senki nem

tagadta. Így azután máig nincs egységes szabályozás: a régi erőszakszervezetben vagy netán pártapparátusban

tisztséget betöltők essenek köztisztviselői korlátozás alá vagy sem? Egyáltalán: lehet-e intézményben viselt

funkció alapján vagy pedig csak egyénileg korlátozásokat bevezetni? Akárhogy is lenne – akár a kollektív, akár

az egyéni felelősség alapján –, a szabályozás –, ma már mindenki érzi: kutatók, nem kutatók –, a szabályozás

elmaradhatatlan. Az egyértelmű szabályozás ugyanis nemcsak korlátozás, hanem a szabadság feltétele is. Hogy

utána ne legyenek „jó demokraták”, meg „még jobb demokraták”, „jó hazafiak”, meg „még jobb hazafiak”.

Ahogy pszichológus barátom mondja: a lelki-emberi konszolidáció legalább olyan fontos, mint a gazdasági és a

politikai rendszer konszolidációja.

Tovább. A rendszerváltás folyamatában újra kellett gondolni nézeteinket államról, nemzetről, egyén és állam

viszonyáról. A szabadságjogok biztosítása rendben lévőnek látszik, annak ellenére, hogy sokak szerint nem védi

elég hatékonyan az államhatalom a kisebbségi jogokat... (És kutatóink sem tudnak mit kezdeni az etnikai-vallási

csoportok, de ugyanígy a szociális érdekcsoportok reprezentációjával a törvényhozásban. Legalábbis az

egykamarás parlament keretében megoldhatatlan ez. S ezzel – ahogy kutatóink mondják – éppen az egész

identitáspluralizmusnak a kifejlődését – korunk egyik legfontosabb liberális elvének érvényre jutását –

korlátozza a mai államrendszer: csak a pártpolitikai identitás kap országos képviseletet.) Önkormányzatok –

községi, megyei – és alakuló régiók viszonya, az adófizetők pénzének újraosztási rendszere, lokalizálása – nem

technikai vitakérdés, hanem államrendszerről vallott felfogások különbségének vitája.


Tovább. Hogyan segítsük a határokon túli magyarok magyarságának megtartását? Végre szabályozást

kezdeményeztünk, még ha az adminisztráció egyeztetési hibái rontottak is lehetőségeinken. (Jelenlegi kutatások

legalábbis erről beszélnek.) De rögzült legalább az alapelv: a határokon túli magyar legyen a szomszédos állam

hűséges állampolgára, de közben őrizhesse meg magyar nemzeti identitását. Hiányzik viszont az elv közép-

európai szintű végiggondolása: a magyarországi nem magyarok nemzeti megmaradásának feltételeit hogyan

biztosítjuk mi Magyarországon, és hogyan segítik azt a szomszédos államok? Amíg nincs megegyezéses

szabályozás, maradnak az állandó államközi akciók, huzavonák. (Éppúgy, ahogy a politikai közszereplés

korlátozásának, szabadságának szabályozottsági hiánya állandó személyi háborúkhoz vezet. És

őszintétlenséghez, hazudozásokhoz, elhallgatásokhoz.)...

A szabályozottság: értelmes rend teremtése. Amikor az egyén, a közösség tudja, mihez tartsa magát, életét,

pályáját, céljait megteremtheti. Mert tudja, hogy hol vannak az értelmes korlátok, meddig terjed szabadsága. S

tudja, hogy a mozgás határokon belül védelmet találhat.

A szabályozottság: a kötelmek és szabadságjogok biztosítása. Az egyén tudja – legyen szó állampolgári,

nemzeti, világnézeti, pártpolitikai identitásról –, milyen kötelmeknek kell eleget tennie, hogy „jó állampolgár”

lehessen – de akkor azután senkinek nincs joga informálisan ezt elvitatni tőle, netán lehazaárulózni. Tudja, mi a

követelménye annak, hogy jó magyar lehessen – de akkor senkinek nincs joga saját magát magyarabb

magyarnak nevezni és neki nincs joga a másikat lenacionalistázni, és így tovább és így tovább...

Állami–nemzeti jelképeinkről

A konszolidáció: lehetőség. Nem „magától”, természeti törvényszerűséggel bekövetkező állapot. Kialakulása

attól is függ: az állam és a társadalom vezetői felismerik-e a kínálkozó lehetőséget, s hogy képesek-e szellemileg

és tetterőben arra, hogy a konszolidációs folyamathoz szükséges intézményeket létrehozzák, megerősítsék.

A szabályozás a konszolidáció egyik eszköze. Amelynek használata nagy figyelmet kíván. Mindnyájan, kik a

diktatúrában éltünk, túl érzékenyek vagyunk a túlszabályozásra. Mindnyájan, akik ismerjük a kelet-európai – s

benne a magyar – történelmet, félünk, hogy az erős szabályozás kormányzati hatalomtúlsúlyhoz vezethet. De:

mindnyájan, kik tanulmányozzuk az elmúlt évtizedek történelmét, tudjuk: szükséges az egyént, kis közösségeket

védő szabályozottság...

A kormány ez év szeptemberében szakértői bizottságot létesített „a magyar nemzetet és államot megjelenítő

intézmények és jelképek megnevezésének, elhelyezésének, a nemzeti és állami ünnepek és protokoll

szabályainak, valamint a nemzeti és állami jelképek és ezek használatának rendszerezett áttekintésére, továbbá a

történelmi hagyományokat, a magyar kultúrát, az államhatárokon belül és kívül élő magyar nemzet és a

Magyarországon élő nem magyar nemzetiségek kötődését erősítő, a különböző társadalmi csoportok, civil

szervezetek ez irányú törekvéseit befogadó, az európai szokásokkal összehangolt rendszerbe illeszkedő

javaslatok kidolgozására”. A javaslatot mi, értelmiségiek tettük, a politikusok felismerték az ötlet politikai-

társadalmi súlyát.

A szándék: konszolidált, szabályozott viszonyok teremtése egyén és közösség viszonyában. (Már amit

szabályozni kell és érdemes.) Hogy mindenki pontosan tudja: mit kíván meg tőle a közösség, s választhasson,

vállalja-e a közösséghez tartozás kötelmeit. S ha igen, akkor senkinek nincs joga őt kirekeszteni. Mert a

„kirekesztő” az törvényt sért, és az büntethető. – Melyek az állampolgári és nemzeti közösség szimbólumai a

himnusz, a címer, a nemzet vagy az állam lobogója –, melyek az állami-nemzeti ünnepségek színterei,

amelyeket mindenkinek tiszteletben kell tartania. S hogy ne lehessen ezeket egyes – netán pártpolitikai –

csoportoknak kisajátítani. Legyen szó himnuszról, nemzeti színekről vagy történelmi-kegyeleti helyekről.

Megtalálni a formákat, amelyek között a határokon túli magyarság nemzeti hozzánktartozását, ugyanakkor

lokális állampolgári hűségét is kifejezheti. S ugyanezt biztosítani a határokon belül élő nemzeti kisebbségeknek.

A szándék: láttatni az állam demokratizmusát. A jövő: tovább csökkenteni a végrehajtó hatalom túlsúlyát az

államon belül. Még határozottabban – megjelenítésben is – szétválasztani a törvényhozást és a végrehajtó

hatalmat. (Mert a kormány nemcsak egy pártkoalíció kormánya, hanem az ország kormánya is.) Méltó kiemelést

adni a független igazságszolgáltatásnak, amely mint intézmény is a törvény előtti egyenlőség klasszikus elvét

jelképezi.

A szándék: állami-nemzeti szimbólumainkat felülvizsgálni, rendszerbe foglaltatni, s egyben eszmecserét kezdeni

magukról az állami-nemzeti intézményeinkről.


A szándék: egységes jogszabályi rendezést előkészíteni 2004 végére, az állam uniós tagságának remélhető

időpontjára. S hogy e jogszabályban – ahogy például az Egyesült Államok vagy Németország jogszabályaiban

az állami-nemzeti szimbólumokról – tükröződjék a polgár és állam, nemzet viszonya, valamint az egész

társadalmi berendezkedés.

A szándék: viszonyunk megfogalmazása nemzeti történelmünkhöz, hagyományaink egészéhez. És egyben

elhelyezni kultúránkat a világban.

A szándék: a független értelmiségiek elgondolásait szabadon megvitatni. Beszéljünk mi – a bizottság tagjai –

kötődéseinkről, arról, hogy milyen államhatalmat, milyen nemzetet képzelünk magunknak a 21. században. S

milyen viszonyt nemzeti történelmünkhöz.

A História vállalása

A szakértői bizottság 6 témában dolgoz ki alternatív álláspontot:

1. Az állami és nemzeti – politikai, kulturális – intézmények elhelyezése.

2. Az állami, nemzeti, társadalmi, egyházi ünnepek rendje.

3. A szorosabban vett állami-nemzeti jelképek megnevezése és használata: címer, zászló, himnusz.

4. Kitüntetések.

5. Az önkormányzatok és az ország megjelenítése.

6. Az állami, nemzeti, egyházi, pártpolitikai rendezvények lehetséges színterei, a rendezők kötelezettségei.

A História szerkesztősége már a tavasszal megkezdte a felkészülést e tematika történeti tárgyalására. Először az

állami reprezentációs intézmények elhelyezését, ezen belül is a budai királyi vár történelmét tekinti át. (Jelen

számunkban.) Ezután a zászló-, a címerhasználat ókori, majd hazai gyakorlatát mutatja be. Majd később is közöl

esettanulmányokat az állami és nemzeti jelképek, társadalmi-egyházi ünnepek történelmének köréből.


1. Épületek az állami reprezentáció szolgálatában

MAROSI Ernő

Épületek az állami reprezentáció szolgálatában

Minden államhatalom szívesen láttatja magát, az állam szervezetét épületként, amelyben a részek ideálisan

épülnek egymásra. Ugyanezért – és nem csak meghatározott használati funkciók betöltése vagy munkaalkalmak

teremtése érdekében – az állami reprezentáció kitüntetett témái az épületek, építkezések. Ahogyan az állam

elméletében a rendszerezés alapjait az ókori gondolkodás vetette meg, az épületek funkcionális osztályozásában

sem lehet megkerülni az antik építészetelméletet.

I. Az ókor középületei

Hasznosság és ékesség

Vitruvius* ókori római építész-író mindenekelőtt a hasznosság (utilitas) szempontjából különbözteti meg az

épületek típusait, amelyeknek mindig megfelelő elrendezés (dispositio) felel meg, s ebből a hozzájuk illő

(decus) ékesség (venustas) is levezethető. Az építés két „osztálya” közül az egyik az, amelyre közterületen (in

publicis locis) kerül sor, a másik a magánépítkezés.

A középítészet római szempontból nyugodtan azonosítható az állam (res publica) építkezéseivel. Vitruvius

osztályozása szerint a középületek állhatnak védelmi, vallási vagy közhasznú cél szolgálatában. Ezt a felosztást

érvényesítette Vitruvius egész művében, előbb (I. könyv) tárgyalva a városépítészetet, különös tekintettel a falak

és a tornyok elrendezésére, aztán a templomokat (III–IV. könyv), végül a profán középületeket (V. könyv),

úgymint: fórumok és a bazilikák, kincstárak, börtönök, tanácsházak, színházak, fürdők, palaestrák, kikötők.

Vitruvius körültekintése oly nagy volt, hogy látszólag csak e kategóriákat kell – ahol szükséges – modern

megfelelőikkel helyettesítenünk: bazilikák helyett érthetünk pl. vásárcsarnokokat, tőzsdéket, bírósági palotákat,

akár kongresszusi központokat is; az antik tanácsházak utódai tágabb értelemben a modern irodaházak,

szűkebben a parlamenti épületek; a mi korunk palaestrái különféle sportágak pályái, stadionjai.

Az ilyenfajta megfelelések azért jogosak, mert a mindenkori állam a későbbi évszázadokban valójában még az

ókori berendezkedés örököseként igyekszik megjelenni.

II. A középkor építkezései

Az antik hagyomány

A középkori államok építészetében meghatározó az antik hagyomány, de jelentős módosulásokkal. Egyrészt az

építészet a középkorban már határozottan két, egyházi és profán ágra oszlott. Másrészt, az uralom jellegének

megfelelően, a profán építészetben inkább az antik magán lakóépületek, a nagyszabású antik magánházak és

villák váltak a középkori uralkodói paloták többé-kevésbé híven követett mintaképeivé. Olyanok, amilyeneket

valamikor a római császárok Rómában, a Palatinuson, Tivoliban vagy Spalatóban építtettek. Nagy Károly (800–

814) uralkodói palatiumainak épületegyütteseiben például – a legtöbbet emlegetett, s nagyrészt ma is fennáll az

aacheni – az egyes épületekben is, elnevezéseikben is meghatározó az antik hagyomány. Ennek folyamatosságát

azután más uralkodók építkezései képviselték (a pápáké a római Lateránban, a bizánci császárok palotaegyüttese

Konstantinápolyban, a gótoké Ravennában stb.). Valamennyi voltaképpen magánház, székhely (residentia).

Torony, vár

Az egyszerűség kedvéért itt a Nagy Károly-i hagyomány folytatójának tekinthető középkori Pfalz (a német szó a

latin palatium származéka) kötelező alkotórészei pontosan tükrözik a változásokat.

Az épületegyüttes katonai-védelmi jellegének kifejezője mindig egy torony – lakótoronyként a komfortot a

biztonságnak alárendelő építészeti forma.

Az együttesnek fontos része a tulajdonképpeni palota (palatium, Palas), amely nagyobb befogadóképességű

teremként („lovagterem”) tanácskozások színhelye.

A középkori uralkodói székhely elengedhetetlen része a kápolna, mint a magán istentisztelet helye. (A kápolna

eredetileg az ereklyekincs s a – világi és egyházi – kincstár őrzőhelye, mely nevét a frankok fő ereklyéjéről,

Szent Márton fél köpenyéről – már nem cappa, csak cappella– kapta.)


Fő része továbbá a bekerített, az uralkodó kíséretét befogadó térség, szó szerint az udvar. Nem mellékes továbbá

a bekerítés minősége: várfalakkal (melyeket lehetőleg lőréses pártázatok koronáznak), kaputoronnyal.

A tornyos, kerítőfalas erődített vár vagy lakóhely a középkorban általános hatalmi szimbólummá(a hatalom

katonai támaszpontjává) vált. A vár magánhatalom szimbóluma is volt. A városi kommunamozgalmak

lerombolták a városok nemesi lakótornyait. Ez a folyamat zajlott le az itáliai városállamokban, amikor az

arisztokraták uralmának megdöntésekor sorra lerontották a régi nemesi tornyokat. Az itt-ott fennmaradt

magányos példákon kívül a legszebb kivétel San Gimignano tornyos városképe a 13–14. századi köz- és

magánpalotáival. A valamikor önálló városállam Észak-Itáliában a 20. századi Manhattan középkori előképe:

nyilván a hatalmi viszonyok hasonlósága alapján.

A reneszánsz épületei

A sok torony helyét a város tanácsának erődített, tornyos székhelye foglalta el: Firenzében előbb a guelfek

várszerű székháza, a Bargello, majd a Signoria tornyos erődje, a Palazzo Vecchio(13. század). Kialakult e

városházák funkcionális rendje is, különösen a különböző létszámú belső és külső tanácsok üléseit szolgáló

termek elrendezésével. E termek nagy méretűek, rendszerint osztatlanok, famennyezettel vagy fa

dongaboltozattal fedettek (mint pl. Padovában a Palazzo della Ragionéé, a vicenzai Basilica középkori magja).

Alkalmasok a nagy létszámú tanácskozó testületek befogadására. A demokratikus kormányzati formát szolgáló

és megjelenítő építészeti térformát jelentenek.

Máig jól ismert, sok közösségi funkciót egyesítő építészeti forma alakult ki a német városházákban: kezdve az

italmérés jogát szolgáló Rathauskellertől a földszint különféle hivatalaitól (köztük van rendszerint a piacon

használt mértékek felügyelete), az ítélkezés nyilvánosságát szolgáló nyitott tornácon (Gerichtslaube) át az

emeleti nagyteremig. Mindehhez járul a torony: védelmi, tűzbiztonsági és időjelző funkciói ismertek.

III. Az újkori paloták

Királyi lak a városban

Problematikusabb a királyi hatalom jelenléte a városban. Szívesebben különült és határolódott el tőle,

különösen, ha terepadottságok is elősegítették citadella kiépítését. Jellemző Párizs esete, ahol a Capetingek

királyi palotaegyüttese az Ile-de-la Citén fejlődött ki. Itt a mai Palais de Justice részben őrzi az együttes

maradványait; kevesebbet a palota magjából, de teljes épségben IX. Szent Lajos palotakápolnáját (1240-es

évek), a Sainte-Chapelle-t, s a IV. Szép Fülöp (1285–1314) idején épült nagy palota Conciergerie-nek nevezett

alsó szintjét. Az emeletet egykor a középkori Európa egyik legnagyobb csarnoktere foglalta el, a rendiség

jellegzetes tértípusa, amely éppúgy a parlamentarizmus szolgálatában állt, mint a máig álló londoni Westminster

Hall, vagy az avignoni pápai palotában a Salle du consistoire. A Valois-kat (1328–1589) mindenekelőtt a

Jacquerie (1358) és Étienne Marcel lázadásának (1356–58) esetei tanították meg arra, hogy a király a város

közepén könnyen válhat a polgárság foglyává. Ezért két nagy, modern erőd közé fogták a polgárvárost: nyugat

felől a Louvre-t (a 12. század végétől) építve ki, északkeleten pedig a Château de Saint-Antoine-t, a Bastille-t

(1370). V. Károly szívesebben lakott újonnan épített vincennes-i várkastélyában. Ugyanúgy, ahogyan a Louvre

17. századi pompás újjáépítése ellenére XIV. Lajos óta a francia királyok szinte állandó tartózkodási helye

Versailles volt. Jellemző, hogy 1789-ben a rendeknek Párizsból Versailles-ba kellett menniük, s ott a konvent

céljának a kastély labdaháza felelt meg. Ugyancsak jellemző, hogy a forradalom párizsi eseményeinek színhelye

kezdetben a városháza volt.

Kastély a városon kívül

A fejedelmi reprezentációnak a városból való fokozatos kihúzódása azonban nem csak politikai okokkal

magyarázható. A katonai jelentőségű állami erődítmények biztonságánál a késő középkortól kezdve becsesebb

az udvarok kényelmi igényeinek, fényűzésének, kultúrájának inkább kedvező vidéki rezidencia; a vadászkastély,

várkastély kötetlenebb épülettípusai. A villák kifejezetten az antikvitás életformájának felélesztését jelentik, a

természetközelségre való igényt jelzik. Korai példáik a Mediciek és kortársaik villa rusticái, I. Ferenc (1515–47)

Loire menti, az angol uralkodóház Temze-parti kastélyai. A várakat kéjlakok, kastélyok váltják fel, ezeknek

neve is gyakran utal a kellemesség keresésére: Belvedere, Monbijou, Sanssoucistb. Az udvarával természeti

környezetbe, kiterjedt és szabályozott parkok, változatos rendeltetésű építmények együttesébe kivonuló uralkodó

kastélyában a legfőbb feudális birtokosként reprezentál: fényben, pompában.


Minden főváros mellett ott találhatók a közeli kastélyegyüttesek, mint a pápai Angyalvár mellett a vatikáni

palota, Párizs közelében Versailles, Berlin mellett Potsdam, Bécs közelében Schönbrunn, Pétervár mellett

Carszkoje Szelo stb.

Győzelmi útvonalak

Ugyanakkor az abszolút uralkodó nagy gondot fordít székvárosának lehetőleg szabályos és rendezett kiépítésére,

palotákkal, udvari templommal, de természetesen kaszárnyákkal is. Már a 17. században megkezdődött annak a

párizsi Louvre-tól kiinduló sugárútnak diadalútként való kiképzése, amelyhez a forradalmi, majd a napóleoni

korszak meg a köztársaságok mind hozzátették a magukét – legutóbb Mitterrand a Louvre piramisával (1989) s

a Défense diadalkapujával.

Egy állami székhely nem nélkülözheti a Paradeplatzot. Berlinben a katonai díszszemlékre méretezett és

berendezett Unter den Linden militarisztikus jellegén alig változtat, inkább elgondolkoztat kultúrafelfogásuk

jellege felől a brandenburgi választófejedelmek, majd porosz királyok ma hiányzó városi kastélya közelében az

operaház s az egyetem jelenléte. Ezt az útvonalat a Brandenburger Toron túl nemcsak az 1871-es győzelem után

hosszabbították meg a Tiergartenen keresztül a győzelem oszlopának hadi trófeájával, hanem később, az NDK

idején is, a dolgozók felvonulási útvonalával, a Stalinalleéval. Pétervárott a városszerkezetnek a Nyevszkij

proszpektnél is fontosabb tengelye a flottafelvonulások útvonala, a Néva folyó. (Az anekdota szerint Hruscsovot

nem kápráztatta el a washingtoni Mall, mert úgy vélte, hogy e nemben Pétervár nagyszerűbb. Igaza volt...)

A példák kimeríthetetlenek, s mindegyik aprólékos monografikus elemzést igényelne. A futólagos áttekintés

csak arra mutathat rá, hogy az állami reprezentáció keretei az ókorból vették alapformáikat, amelyek mai

állapotukat a 17–18. században nyerték el. A 19. és a 20. század ezeket a kereteket töltötte ki a maga

civilizatórikus igényei szerint: színházakkal és hangversenytermekkel, múzeumokkal, stadionokkal, hidakkal.

IV. Magyarország

És Magyarország? Itt mai tudásunk szerint minden más országnál inkább egybeesik az állami lét és az építészet.

Több központ, 11–14. század

Az európai értelemben vett, az antik hagyományban gyökerező építészet az államalapítás korában kezdődik.

Úgy tudjuk, mindenekelőtt kolostorokkal és székesegyházakkal. Bizonyára királyi várakkal is. Talán ilyenekre

utal a három Fehérvár (Székes-, Gyula- és Nándorfehérvár), melyeknek fehérsége kőépületeket jelenthetett a

szokásos (favázas) földvárakkal** szemben. Ilyen, az egész 10. századi Közép-Európában szokásos, a

kőépítkezéseket megelőző sáncvár maradványai kerültek elő nemrég az esztergomi várhegyen is. Esztergom

lakótornyát is Fehér toronynak hívták – persze, a III. Béla (1172–96) korit, de az éppúgy 11. századinak a

helyén épült, ahogyan a 12. század végi Esztergom Pfalz-szerű épületcsoportja a korábbi kőépületeket váltotta

fel.

Amit középkori világi építészetünkről tudunk, megfelel az európai építészet alakulásának s a változások

ütemének. A tatárjárás (1241–42) után épített várak típusa megegyezik európai kortársaikkal. Még a Nagy Lajos

(1342–82) uralkodásának kezdetén a budai Várhegyen emelt István-vár is lakótoronyból, palotaszárnyakból és

erődfalakkal körülvett térségből állott. Károly Róbert (1308–42) nyilván nemcsak a város ellenségessége miatt

kerüli Budát, hanem követi a 14. századi uralkodók várostól távolodó rezidenciaválasztását is.*** Házát, mely

csak fokozatosan épült ki kastéllyá, Visegrádon a fellegvár védelmében építette. Nagy Lajos idején jelennek

meg az első, nagyobb komfortra és lakályosságra berendezett várkastélyok (Diósgyőr, Zólyom).

A székváros, 15. század

A székvárosi palota tudatosan reprezentatív kialakítására (címerdísszel, szoborsorozattal) először Zsigmond

(1387–1437) törekedett Budán. Építkezéseinek – a védelmi rendszer megerősítésén s a lakószárnyak tetemes

bővítésén kívül – fontos elemei ismerhetők fel egy nagy, reprezentatív lakótorony elkezdésében (már a középkor

Csonkatoronyként ismerte, utóbb rettegett börtön lett). Nagy, kétszintes palotája, akár parlamentnek is

megfelelő, fadongás emeleti nagyteremmel a török uralom idején lőporraktárként repült a levegőbe (1578), s

ugyanekkor pusztult el a palota előtti téren épített udvari Szent Zsigmond-prépostság temploma. Hasonló

jelentőségű volt másik, az 1420-as évek második felében, a birodalom kormányzására alkalmasabb helyen

elkezdett pozsonyi várkastélya is. Mindezek modernizálása a Mátyás (1458–90) által legitimitás-pótlékként

választott római származás-fikció szellemében s az itáliai reneszánsz all’antica törekvéseinek stílusában történt.

Mátyás és utódai villáikban, vadászkastélyaikban (Visegrád, Nyék) a városon kívüli villához kapcsolódó

életforma követésére is törekedtek.


A budai Vár

„Vajon mikor leszön jó Budában lakásom?” – Bornemisza Péter (1535–84) amikor ezt írta, még nem tudhatta,

hogy az ország hosszú időre elvesztette fővárosát. Az uralkodói rezidencia hiánya évszázadokra korlátozta a

magyar állami reprezentációt is. Ezért sem Pozsony időleges székhelyként való használata (koronázásokra,

országgyűlésekre), sem az uralkodói reprezentáció egyéb formái nem kárpótoltak. A török kiűzése (1686) után

igen nehéz a legendássá vált fényes budai székhely valóságos királyi székhellyé alakítása. Azt a vágyat, hogy az

eredetileg szerény, kastélyszerű épület legalább időről időre részesüljön a valóságos udvar fényéből, nagyrészt

meghiúsította a Habsburgok vonakodása. Mária Terézia apácákat, majd egyetemet telepített a várba, amely

legalább helytartói, nádori udvari funkciót csak a 19. század elején öltött. Nagyszabású, igazán uralkodói

székhelyet sejtető formáját és méreteit csak Ybl Miklós és Hauszmann Alajos munkájával, a 20. század elejére

nyerte el. Állandó „udvart” pedig tulajdonképpen csak Horthy Miklós kormányzó tartott benne.****

A polgári állam reprezentációja

Hasonló, az állami reprezentációt szolgáló más épületek magyarországi sorsa is. Nagy részük a civilizált,

polgárosodott nemzetállam követelésének felel meg. Civilizatórikus jellegüknek megfelelően mindegyikükhöz

határozott gyakorlati cél kapcsolódik: nyilvánvaló ez a Lánchíd, a Nemzeti Múzeum, a Nemzeti Színház esetében.

Ismételt, már a reformkorban kezdődő kísérletek, tervpályázatok készítik elő az Országház emelését is. „A

hazának nincsen háza / Mert fiainak nem hazája” – Vörösmartynál (1846) világosabban senki sem érzékeltette,

hogy a modernizáció célja a nemzetállam követelése is: a politikától függetlenül, a civilizatórikus felzárkózás

egyben a függetlenséget is szolgálja.

A kiegyezés utáni korszakban azután egybeesik az alapítások korszakának ( „Gründerzeit” ) modernizációs

törekvése az állami reprezentációval. Nem véletlenül, ez az időszak az állami reprezentáció és az építkezés

kapcsolatának magyarországi fénykora, s egyben modellje is: mérce és nosztalgiák forrása.

Vannak e fejlődésnek figyelemre méltó specifikumai is Budapest városszerkezetében. Az a sajátos helyzet állt

elő, hogy a monarchikus jelleg és a parlamentarizmus különös módon polarizálódott. Pest vált a nemzeti

intézményeknek, a törvényhozásnak, az igazságszolgáltatásnak, a pénzintézeteknek területévé, s Buda a

rezidenciává, amely a maga közelébe vonzotta a kormányzatot, mindenekelőtt a miniszterelnöki rezidenciát s a

legfontosabb minisztériumokat, levéltárat – utóbb a diplomáciai képviseletek egy részét is. A kettőnek, a

hagyományosnak és a modernnek vizuális-urbanisztikai kapcsolata soha nem valósult meg harmonikusan: a

királyi vár, illetve a Lánchíd meg a modern Budapesten is tűzzel-vassal megvalósított „avenue” , az Andrássy út

között nem alakult ki szerves kapcsolat. A millenáris triumfus színhelyeként s egyben a nemzeti kultúra

intézményeinek városközpontjaként 1896-tól kezdődően kialakított Hősök tere utóbb – paradox módon – a

vesztes háborúra való emlékezés helyévé vált.

* Vitruvius: a legnevesebb római építész, aki Kr. e. 25–23 között írott tíz könyvből álló művében (De

architectura) összefoglalta kora építészeti ismereteit.

** Fehérvár elnevezésére vö. Benkő Loránd: Mióta lehetnek Fehérvár helyneveink? História, 1991/1. szám. (A

szerk.)

*** Vö. erre Kubinyi András cikkét e számunkban! (A szerk.)

**** Vö. erre Magyar Károly cikkét e számunkban! (A szerk.)

2. Képek


1. A király úr színe elõtt

ZSOLDOS Attila

A király úr színe előtt

Személyes jelenlét – írásbeli kérvényezés

Rogerius mester „Siralmas ének” című munkájában (1243 körül) így jellemezte a tatárjárás utáni

Magyarországot: „Nagyon gyakran panaszkodtak [a magyarok] amiatt ..., hogy a király az ország szokásjoga

ellenére és az ő elnyomásukra saját akarata szerint elrendelte, hogy a nemesek, bármily kimagasló rangúak is,

nem indíthatják el peres ügyeiket az ő udvarában, és nem mondhatják el neki dolgaikat élőszóval, hanem

kérvényeket kell benyújtaniuk a kancellárokhoz, és tőlük kell ügyük befejezését várniuk. Emiatt számosan

sokáig tartózkodtak az udvarban a legcsekélyebb ügy miatt, hogy kénytelenek voltak a kiadások fejében lovaikat

és más holmijukat eladni, és sokszor ügyük elintézése nélkül kellett távozniuk. Mert – ahogy mondogatták – a

kancellárok egyeseket elnyomtak vagy felemeltek, ahogy éppen kívánták, hiszen a királlyal csak az ő

felkeresésük után lehetett beszélni. Ezért általában és nyíltan azt vallották az emberek, hogy ezek az ő királyaik,

és azt mondogatták, hogy nincs is nekik más királyuk.”

Az írásbeli kérvényezés bevezetése komoly sérelem volt a magyarok számára, érthető tehát, hogy Rogerius a

„gyűlölködés” szóval illette a király és a nemesek viszonyát. IV. Béla (1235–70) reformját mi néhány száz év

távlatából teljes joggal értékelhetjük az írásbeliség térhódítását elősegítő újításként, a hivatali ügyintézés

egyfajta modernizációját jelentő „pozitív lépés”-ként. A kortársak azonban alapvetően másként ítélték meg a

helyzetet. A kérvényezést igazán gyűlöletessé az tehette, hogy megszakította az uralkodó és alattvalói között a

személyes kapcsolatot. Márpedig az Árpád-korban az alattvalók elvárták királyuktól, hogy hatalmát személyesen

gyakorolja.

Ez a hagyomány természetesen sem azt nem jelentette, hogy a király a maga személyében járt el minden

ügyben, sem azt, hogy az uralkodóval bárki bármikor személyesen találkozhatott: az Árpád-kori népesség nagy

többsége nyilván csak a pénzérméken láthatta királyát, vagy úgy sem. A király életének nagy része

mindazonáltal a nyilvánosság előtt zajlott, csakhogy ennek a nyilvánosságnak a kereteit javarészt a királyi udvar

intézménye jelölte ki.

I. A királyi udvar

Az „ország közepe”

„Az Árpádok udvara” sokkal inkább személyek meghatározott körét jelölte, mintsem egy bizonyos, földrajzilag

meghatározható helyet. A középkor ugyanis – nemcsak Magyarországon, hanem szerte a latin Nyugat világában

– nem ismerte a mai fogalmaink szerinti „főváros” intézményét. Azok a települések – mint Esztergom,

Székesfehérvár vagy később Óbuda, illetve Buda –, amelyeket hajlamosak lennénk az Árpád-kori Magyarország

egymást váltó „főváros”-ainak gondolni, valójában királyi „székvárosok” voltak, melyek legfőbb közös vonása

az volt, hogy mindegyikben királyi palota állt.

Ezen túlmenően az említett települések együttesen jelenítették meg a modern fővárosra jellemző vonásokat.

Esztergomban gyűjtötték össze a 12. század elején a királyi adókat, s sokáig itt működött az ország egyetlen

pénzverő helye.

Székesfehérvár a dinasztia szakrális központjaként élvezett kiemelkedő helyet az ország településeinek sorában:

itt koronázták a királyokat, s a 12. század elejétől kezdve a leggyakrabban itt is temették el őket.

A tatárjárás előtti évtizedekben a király a húsvét előtti nagyböjt időszakát rendszerint Óbudán töltötte

igazságszolgáltatási és kormányzati ügyeknek szentelve idejét, végül az utolsó Árpád-házi király, III. András

(1290–1301) az 1247-ben alapított Budán töltötte ideje nagy részét, amint az okleveleinek keltezési helyei

alapján megítélhető. Valójában tehát az Esztergom–Székesfehérvár–(Ó)Buda által kijelölt háromszög alkotott

egy olyan központi régiót, melyet – kitüntetett szerepe miatt – a kortársak „az ország közepé”-nek neveztek. Az

államkormányzat központjává azonban e régió egyik települése sem vált: az ott működött, ahol a király éppen

tartózkodott.

Udvartartás és királyi tanács


A királyi udvar alapvetően két szférára tagolódott. Az egyik volt a tulajdonképpeni udvartartás, amelynek

személyzetét az itteni szolgálatra beosztott szakácsok, lovászok, hírnökök és egyéb ezernyi feladatot ellátó

szolgák alkották, gondoskodva a királyi család és az udvarban tartózkodók mindennapi ellátásáról és

kényelméről.

Az udvar másik, ettől határozottan elkülönülő szférája sokkal inkább politikai jellegű volt. Rendszerint ugyanis

a király környezetében tartózkodtak az ország legfontosabb egyházi és világi főméltóságainak viselői. Ők

alkották a királyi tanácsot, mely az operatív politikai döntések meghozatalában jutott szerephez. „Amikor [a

magyarok] királyuk udvarában összejönnek, az előkelőbbek közül némelyek széket visznek magukkal, és

országuk állapotáról tárgyalni tanácskozni el nem mulasztják” – írta erről a 12. század közepén egy német

krónikás. IV. Béla egyébiránt ezen a régi szokáson is változtatott: Rogerius megemlékezik arról, hogy a király

megtiltotta az előkelőknek, hogy jelenlétében leüljenek, sőt, székeiket – látványos és meglehetősen egyértelmű

gesztusként – el is égettette.

Az udvar minden kétséget kizáróan már a keresztény királyság megszervezésének idején kialakult, jóllehet

kezdetben meglehetősen tagolatlan intézményként működött. Élén az „udvar ispánja” állott, mely tisztségből

fejlődött ki a nádori méltóság. A 13. század elején további udvari méltóságviselők tűnnek fel forrásainkban: a

gazdasági ügyekért felelős tárnokmester, illetve a lovász-, az asztalnok- és a pohárnokmester. (E három utóbbi

tisztségviselő konkrét kötelezettségeiről jószerével semmit sem tudunk, legfeljebb azt feltételezhetjük, hogy

jelképes feladataik lehettek az udvari ceremóniák során.)

Bejáratos nemesek

Nyilvánvaló előnyökkel járt, ha valaki bejáratos volt a királyi udvarba, hiszen ott számos lehetőség kínálkozott

arra, hogy különféle szolgálatokkal hívja fel magára az uralkodó figyelmét. Érthető tehát, hogy ez a lehetőség

csak a megfelelő kiváltságokkal rendelkezők számára adatott meg. Eredetileg csupán az Árpád-kor tradicionális

nemessége élvezte ezt a kiváltságot. Ők akkor is megjelenhettek az udvarban, ha éppen semmi olyan tisztséget

nem viseltek, ami erre feljogosította volna őket. Pereiket a vidéki királyi bíróságok mellőzésével az udvarban

intézhették, fiaik pedig az udvarban nevelkedhettek, gyakran a királyi család gyermekeivel együtt, ami

esetenként előnyösen befolyásolta a felnövekedett ifjú karrierjét.

A király életének legfontosabb eseményei széles nyilvánosság előtt zajlottak: mindazok, akik nem tartoztak a

királyi udvarhoz, többnyire ezen alkalmakkor láthatták uralkodójukat. A király koronázása, házassága s

végezetül temetése kétségkívül ezen események közé tartoztak. (Milyen kár, hogy ezek lefolyásáról forrásaink

szinte egyáltalán nem tájékoztatnak bennünket!) Konkrét adatok híján is feltételezhető, hogy az ünnepségek

során a király közvetlen közelében az udvar tagjai tartózkodtak, míg a többieknek legfeljebb az ünneplő tömeg

szerepe jutott.

Katonai mozgósítás

Valamivel több esély kínálkozott arra, hogy valaki a király színe elé jusson azon alkalmakkor, amikor az

uralkodó országát járta. Ennek egyik – mégpedig meglehetősen gyakori – indoka lehetett, ha hadjáratot indított.

Az Árpád-kor végéről származó adat szerint a mozgósítás elrendelését követően a király Székesfehérvárra ment,

ahol is a hadjárat a „királyi zászló felemelésével” vette kezdetét. A vonuló királyi sereghez útközben

csatlakoztak a katonáskodásra kötelezettek, akiknek a tábori körülmények közepette megintcsak több alkalmuk

nyílott a királlyal való személyes érintkezésre, mint egyébként.

Az Árpádok ugyanakkor békeidőben is az év nagy részét úton töltötték udvarukkal együtt. Már Szent Istvánról

(1000–38) feljegyezte a krónikás, hogy „legfőbb szokása az volt, hogy az összes egyházat, amelyet ő alapított,

minden évben ... meglátogatta”. Példáját utódai is követték, s a 11–12. századból származó adatok arról

tanúskodnak: a királyok útjait valóban úgy szervezték, hogy a nagyobb egyházi ünnepeket lehetőleg valamely

jelesebb egyházban – püspöki székhelyen vagy monostorban – ülhessék meg.

A hatalomgyakorlás külsőségei

Az országjárás szokása mindazonáltal aligha ezen kegyes célnak köszönhette kialakulását. A gyakorlat – mely

általánosnak mondható egész Európában – alapvetően kettős célt szolgált. Egyfelől ugyanis a középkor

technikai lehetőségei nem tették lehetővé, hogy az uralkodók egyetlen helyre gyűjtsék be a birtokaikon

megtermelt javakat, célszerű volt tehát azokat a helyszínen felélni. Ez a gazdasági jellegű magyarázat sokáig

kizárólagosnak volt mondható, s ma sincs ok kételkedni abban, hogy a királyi utak hátterében ilyen

megfontolások is álltak.


Kétségtelennek látszik ugyanakkor, hogy legalább ilyen súllyal esett a latba az is, hogy a királynak országát

járva módja nyílik részint hatalmának látványos külsőségek mellett történő reprezentálására, részint pedig

uralkodói kötelezettségei ellátásárais. Nyilván nem véletlen, hogy az országjárás szokásának fénykorából, a 11–

12. századból vannak adataink arra, hogy a jelesebb ünnepek alkalmával a királyt ismételten megkoronázták. Az

ünnepi koronázás persze nem volt azonos a királyavató szertartással, egyedüli célja az ünnep fényének emelése

volt. Esetenként azonban politikai jelentősége is lehetett, mint az gyanítható például Salamon király (1063–74)

történetéből. Miután ugyanis Salamon kibékült unokafivéreivel, Géza, László és Lampert hercegekkel, I. Béla

király (1060–63) fiaival, a húsvétot együtt ülték meg Pécsett. „Ott aztán ... – írja a krónikás – Géza herceg

tisztességgel a maga kezével tette fel a koronát Salamon király fejére az ország főembereinek jelenlétében, és

úgy vezette be dicsőséggel Szent Péternek, az apostolok fejedelmének királyi bazilikájába a szentmise

meghallgatására.” A gesztus politikai jelentősége nyilvánvaló: I. Béla fiai így ismerték el királyukul Salamont.

Ez a körülmény nem kerülte el a krónikás figyelmét sem, hiszen elbeszélését így folytatja: „látván pedig a

magyarok egész gyülekezete, hogy békesség van a király és a hercegek között, és kölcsönös szeretettel vannak

egymás iránt, magasztalták Istent, ki szereti a békességet, és nagy vigalom volt a nép között.”

Igazság szolgáltatása

Az országjárás ugyanakkor arra is alkalmat adott, hogy a király legfőbb kötelezettségének, az igazság

kiszolgáltatásának is eleget tegyen. A középkor embere az igazságszolgáltatás fogalma alatt nemcsak a

megsértett jogrend helyreállítását értette – azaz a bíráskodást –, hanem a követendő jog megállapítását – azaz

mai fogalmaink szerint a törvényhozást – is. Az ebben az értelemben vett igazságszolgáltatást tekintették az

uralkodó legfőbb kötelezettségének, melynek a király lehetőleg személyesen tesz eleget. Az uralkodó személyes

bíráskodására persze csak a legfontosabb ügyekben került sor, a többi perben az ország bírói joghatósággal

rendelkező méltóságai jártak el. Nem véletlen azonban, hogy a középkori Magyarország legfontosabb bíróságai

a király személyes ítélkezéséből alakultak ki. Ez történt mind a nádor, mind az országbíró esetében: a két

tisztség viselői – amellett, hogy a királyi udvar elöljárói voltak – alkalmilag helyettesítették a királyt bírói

ügyekben, s ebből a helyettesítő szerepből fejlődött ki előbb a nádor, utóbb az országbíró bírósága.

A korai időkben mindazonáltal a király esetenként kisebb ügyekben is személyesen járt el. Ennek sokat idézett

példáját III. Béla (1172–96) egyik oklevele tartotta fenn, mely egy – mai fogalmaink szerinti – végrendelkezés

körülményeit előadva megjegyzi, hogy abba a király „egy vasárnapon Sene ispán házában egy tölgyfa alatt”

ülve adta beleegyezését. Az uralkodó és alattvalói közötti efféle patriarchális kapcsolatot látták veszélyeztetve

azok, akik lázadoztak a IV. Béla által bevezetett írásbeli kérvényezés ellen.

2. Képek


1. A királyi vár és lakói a középkorban

KUBINYI András

A királyi vár és lakói a középkorban

Egy középkori országban kiemelkedő szerepe van az uralkodó állandó lakhelyének, hiszen ez az ország

központja, amelyet innen kormányoznak, de itt lehet a legegyszerűbben a fejedelemtől (királytól)

kegynyilvánításokat kieszközölni.

I. „Utazó királyság”

Esztergom, Visegrád, Óbuda

A valóságban azonban az állandó királyi rezidencia viszonylag későn alakult ki. A korai középkorban az ún.

utazó királyság érvényesült: az uralkodó rendszeresen végigutazta birodalmát, legfeljebb bizonyos nagy

ünnepeket tartott (pl. húsvétot) mindig egy helyen. Ennek a szokásnak nagyon gyakorlati okai voltak: az

uralkodói jövedelmek jó része terményjáradék volt, amelyek szállítása drága volt, így azokat a helyszínen élték

fel. A rossz utak és a nagy távolságok nehezítették a közlekedést is, így az alattvalók a legegyszerűbben úgy

intézhették el ügyeiket, ha az uralkodó az országrészükbe látogatott.

Magyarországon sem alakult másként a helyzet. Lényegében a 14. század elejéig nem beszélhetünk állandó

királyi rezidenciáról, lakóhelyről.* Igaz, a király gyakran tartózkodott esztergomi várában. Nem véletlenül lett

ez a város érseki székhely. A pénzbeli járadékot a megyésispánoknak Kálmán király (1095–1116) törvénye 79.

cikkelye értelmében Szent Mihálykor (szeptember 29.) Esztergomba kellett vinniük. Esztergom mellett

figyelembe kell venni Székesfehérvárt, ott koronázták meg a királyokat, sőt gyakran ott is temették el őket. A

12–13. század fordulójától harmadik olyan helyként, ahol az uralkodó rendszeresen megfordult, Óbuda is

igazolható. Ide vezette III. Béla (1172–96) Barbarossa Frigyes német császárt, és többnyire itt töltötte a

nagyböjtöt az uralkodó. Így megmagyarázható, miért nevezték az Esztergom–Székesfehérvár–Óbuda által

bezárt háromszöget az „ország közepének”, mint amely a legjobban megközelíthető.

A változás kezdetei a 13. század második felére tehetők. Bár már Imre király (1196–1204) 1198-ban az

érseknek adta az esztergomi királyi házat, igaz, azzal, hogy az köteles az uralkodót ott vendégül látni, IV. Béla

végleg a főpapnak adományozta 1256-ban. Az 1241. évi tatárjárás után IV. Béla (1235–70) erődített várost

alapított a pesti új hegyen, ez lett az új Buda, a mai budai Várhegy. A 13. század második felétől az uralkodók

egyre gyakrabban tartózkodtak itt vagy Óbudán, ahol még II. András (1205–35) egy új várat építtetett. Egyre

szükségesebbé vált – akár külföldön –, hogy a király távolléte idején is legyen egy hely, ahol az alattvalók

ügyeiket intézhessék, így kialakulóban volt egy mai értelemben vett főváros.

Visegrád

Az uralkodása elején kiskirályokkal küzdő I. Károly (1308–42) 1315–23 között a délvidéki Temesvárra helyezte

székhelyét, majd ezt áttette az „ország közepén” fekvő Visegrádra. Károly a visegrádi vár alatt palotát építtetett

magának.

Visegrád az 1410-es évek végéig maradt a királyok fő rezidenciája, noha a 14. század második felében az udvar

többször, rövidebb-hosszabb ideig, már Budán élt. Visegrádon működött a király kancelláriája, okleveleket

kiállító intézménye, amely nélkül nem lehetett – az írásbeliség terjedése következményeként – ügyeket elintézni.

Itt ítélkeztek a királyi bíróságok is, amelyek akkor is működtek, ha az uralkodó távol volt. Bár a király a

középkor végéig gyakran megfordult az ország más tájain, az udvartartás székhelye immár állandó helyet

kapott.** 1330-ban itt követett el merényletet Zách Felicián a királyi család ellen és sebezte meg Erzsébet

királynét. Úgy látszik, még nem érvényesült a későbbi udvari etikett: az épp ebédelő királyi családot bántatlanul

megközelíthette egy fegyveres. (Felicián egész családját büntetésként kiirtották.)

1335 novemberében a visegrádi királyi palota volt az ún. visegrádi kongresszus színhelye, amelyen Csehország

és Lengyelország ellentéteit kellett tisztázni. Megjelent Luxemburgi János cseh király és fia, Károly (a későbbi

IV. Károly német császár), valamint III. Kázmér lengyel király (a magyar király sógora, Erzsébet királyné

testvére). A kongresszus teljes sikerrel járt, és mintegy mellékesen Ausztria ellen is léptek: új kereskedelmi utat

határoztak meg Csehországon keresztül Magyarországra, amely kikerüli Bécs árumegállító jogát. A kongresszus

alatt állítólag a csehek ellátására naponta 2500, a lengyelekére pedig 1500 kenyeret sütöttek. Borból 180 hordó

fogyott el.


II. A budai Vár

Árpád-kori lakhely?

Közben az amúgy is könnyebben megközelíthető Buda az ország vezető, politikailag is irányt adó városává

fejlődött. A meghalt uralkodókat székesfehérvári eltemetésük előtt Budára hozták megsiratni, az új

megkoronázott király első útja pedig ide vezetett, hogy fogadja alattvalói hódolatát. Mint láttuk, alapítása óta

gyakran játszott rövidebb-hosszabb ideig királyirezidencia- szerepet is, a 15. század első évtizede végétől Buda

elestéig (1541-ig) pedig az maradt. (Ebben az időben Visegrád mintegy mellékrezidenciának számított, ahová az

uralkodó vadászni vagy egyszerűen pihenni járt.)

A budai királyi palota története ma sem tisztázott teljes egészében. A késő középkori királyi lakhely a Várhegy

déli részén állt, ott, ahol a mai palota. Az 1686. évi ostrom idején, amikor Budát sikerült visszafoglalni, a régi

királyi rezidencia rommá vált, az új építkezések pedig részben eltüntették a régiek maradványait, részben más

falakat építettek föléjük. Így a több évtizedes régészeti kutatás sem tudott mindent tisztázni. A legnagyobb, ma

sem eldöntött kérdés, az Árpád-kori királyi lakhely helye. Azaz: itt volt-e, vagy máshol. Adataink vannak

ugyanis a városban is egy királyi házra.

A kérdés megértése szempontjából gondolnunk kell a Várhegy fekvésére. Ez egy hosszan elnyúló, háromszög

alakú fennsíkot alkot, amelynek déli sarkán áll a régi-új palota, azaz a háromszög két hosszú befogója

találkozásánál. Budát IV. Béla egy újabb tatár támadás elleni védekezésre alapította, így logikus lett volna erre a

sarokra várat építeni, annál is inkább, mert itt alacsonyabb és lankásabb a hegy, alatta fekszik a fontos dunai

átkelőhely, a pesti rév. (Nem ritka az európai középkori erődített városoknál a háromszög alakú típus, ahol a vár

mindig a két befogó közti sarokra épül.) A másik lehetőség, ami összekapcsolható a 13–14. század fordulóján

említett városbeli királyi házzal, a keleti befogó és az északi átfogó találkozásánál, a mai Táncsics u. 9. számú

háznál lévő, egy időben tényleg királyi kézben volt telekkel az azonosítás. Sajnos, régészetileg egyik helyen sem

igazolható teljes biztonsággal az Árpád-kori lakhely léte.

Ami biztos: a 14. század közepére tehető a vár legmagasabb tornyának, az István-toronynak az építése,

amelynek alsó szintje ma is megvan a jelenlegi palota déli fala alatt. Mellette és tőle északra egy hosszúkás

négyzet alakú, középudvaros, négyszárnyú épület állott. Az István-torony nevét Nagy Lajos (1342–82) király

öccséről, István hercegről kapta, aki bátyját nápolyi hadjáratai idején itthon képviselte. A szakirodalom ezt a

palotát István-várnak nevezi, noha eredetileg csak a tornyot nevezték így. Mivel István herceg az 1350-es évek

közepén elhunyt, az István-vár építése ez elé tehető. Nagy Lajos az 1360– 80-as évek között észak felé tovább

bővítette a palotát.

Zsigmond fővárosa

A legnagyobb építési korszak Zsigmond király (1387– 1437) kormányzása idejére esik. Zsigmond uralkodása

idején jött létre alaprajzában az a középkori palota, amely egykorú látképekről, ill. az ásatási eredményekből

ismert. Az István-vártól északra egy belső udvar helyezkedett el, amely szélén egyes épületeket még Nagy Lajos

építtetett. Itt állott a keleti szárnyon a kétszintes kápolna is. Zsigmond ettől északra egy második udvart is

létesített. Ennek nyugati oldalán egy hatalmas tornyot kezdett építtetni, amit azonban nem fejeztek be. Ez az ún.

Csonkatorony vált a budai Vár börtönépületévé. A második – ez István-várával együtt a harmadik – udvar

északi lezárását egy hatalmas palota képezte, felső emeletén impozáns nagyságú teremmel. A két belső udvar

körüli épületkomplexum között, valamint az északi palota előtt nagy száraz árkot ástak. Zsigmond ezen kívül az

István-torony keleti oldalán is emelt egy épületet. (Ennek emeleti gótikus nagyterme és az alatta lévő pince,

valamint a torony nyugati oldalán három földszinti szoba a Zsigmond-építkezésekből helyreállítva ma is

látható.)

A második szárazároktól északra, de részben délre is már a város terjedt el. Az itteni utca melletti házakat az

udvar kisajátíttatta vagy – enyhe nyomással – megvásárolta és lebontatta. Így egy hatalmas szabad térség alakult

ki a palota és a város között, amit fallal zártak el. Valószínűleg a külső udvar északi részén (más felfogás szerint

a belső udvarban) állott az először a 15. század közepén említett Friss-palota.

Mátyás idejében – kisebb munkáktól eltekintve – inkább csak reneszánsz stílusú építkezések folytak, amelyek

kisebb mértékben II. Ulászló idején is folytatódtak. A palota végső építészeti rendszere azonban nagyjából már

Zsigmond alatt készen állott.

Az épületegyüttes alapterületét tekintve is Európa nagyobb uralkodói rezidenciái közé tartozott, és igazán

reprezentatívnak számított – amelyről az egykorúak csak elragadtatással tudtak megemlékezni. Sajnos, belső


beosztásáról forrásaink csak keveset árulnak el, az ásatások is általában csak pince- és földszinti helyiségeket

engedtek – egy-két kivétellel – rekonstruálni. Azt biztosan tudjuk, hogy a keleti (dunai) szárnyon, a kápolna

mellett, az emeleten volt Mátyás könyvtára elhelyezve, állítólag a közelében keresendő a király hálószobája is.

Valószínűsíthető, hogy az uralkodó és felesége magánlakosztályai a déli kisudvar körüli épületekben, az egykori

István-vár területén voltak. Talán nem véletlen, hogy a kápolnától a déli nagy csarnokig húzódó szárnyban

három, az István-torony melletti délnyugati három helyiség előtt pedig egy emésztőgödör került elő, ahová az

emeleten lévő árnyékszékekből jutott le a fekália. (Visegrádon ezt a célt a palotával összekötött

árnyékszéktorony látta el.) Árnyékszékekre ugyanis nagy szükség volt, hiszen a palotát sokan lakták és bizonyos

alkalmakkor még többen látogatták. Elképzelhetetlen, hogy a két belső udvar körüli reprezentatív célokat

szolgáló épületekben ne lettek volna, ezekre azonban jelenleg nincs adatunk.

A palota funkciói

A budai királyi palota legalább három funkciót kellett hogy ellásson. Az elsődleges nyilván az uralkodó és

udvartartása lakóhelye volt. Ehhez járult – mivel a király kormányozta az országot – az államigazgatás és a

királyi ítélkezési jog ellátására szolgáló intézmények elhelyezése. Végül, de nem utolsósorban a díszes palotának

kellett az alattvalók és a külföldi követek előtt az uralkodó nagyságát reprezentálni. Ez a középkori ember

számára szimbolikus jelentőségű is volt, mint ahogy az uralkodó megjelenésével kapcsolatos ceremóniák is.

Magyarországon ez nem volt korábban különösen kiépülve, a királlyal viszonylag egyszerűen érintkezésbe

lehetett kerülni, ami különösen jól látszik Mátyás király uralkodása első felében. A gyakran háborúzó, tábori

körülmények között élő uralkodó akár közkatonákkal is találkozhatott személyesen. (Korábban, mint láttuk,

Zách Felicián is bejutott az ebédelő királyi családhoz.) Miután azonban Mátyás feleségül vette 1476-ban

Beatrixot, a nápolyi király leányát, az bevezette a szigorú külföldi etikettet, így a király megközelítése nehézzé

vált.

A királyné udvartartása

Középkori udvarokban különös jelentősége volt az uralkodók feleségeinek. A királynéi, fejedelemasszonyi

udvartartásoknak egyébként nagy kulturális szerepet tulajdoníthatunk. Mivel ide sok udvarhölgy is tartozott,

jelenlétük mérséklő hatást gyakorolt a férfiakból álló nyers királyi udvarokra. Valami furcsa véletlen

következtében 1440 és 1526 között csak 29 évben élt királyné a budai várban, 57 évben pedig özvegy vagy

nőtlen király uralkodott. Ez azt jelenti, hogy a nagyszámú udvartartás kizárólag férfiakból tevődött össze,

hiányoztak az udvarhölgyek, sőt az udvarhoz tartozó urak is többnyire vidéki birtokaikon hagyták asszonyaikat,

annál is inkább, mert uruk távolléte idején nekik kellett a birtokokat kormányozni. Így természetesen az udvari

kultúra is nehezen terjedt, a konzervatív magyar urak pedig rossz szemmel nézték, ha egy külföldről jött

királyné, részben magával hozott udvarhölgyeivel, új szokásokat vezet be. Beatrixon kívül különösen

nehezményezték Habsburg Mária királyné, II. Lajos (1516–26) felesége szokásait, az állandó táncmulatságokat

és más szórakozásokat.

III. Udvartartás

Udvari nemesség

A királyi udvartartásnak Európa-szerte több feladata volt. Az uralkodó mindennapi ellátásán és annak

megszervezésén, személyi biztonsága biztosításán kívül uruk presztízse megtartása és növelése, továbbá az

államkormányzatban és igazgatásban való közreműködés tartozott ide. Az udvari nemességnek nagy politikai és

társadalmi szerepe volt az Anjou- és Zsigmond korban. A helyzet lényegében nem sokat változott Mátyás és a

Jagellók uralkodása alatt sem. A gyűjtőnéven „aulicusnak”, középkori magyar néven „palotásoknak” nevezett

udvari nemességen belül egyrészt rangosztályok léteztek az apródtól az udvari lovagig vagy familiárisig.

Egyesek speciális szolgálatokat láttak el, mint a kamarások vagy asztalnokok. Ők érintkeztek különben

leginkább személyesen az uralkodóval.

Nagyszámú rétegről van szó. Az udvari nemesség létszámát a közismerten szegény II. Lajos uralkodása idején,

fizetésük alapján – beszámítva a király által fizetett lovas csatlósaikat – minimálisan 650 főre becsülhetjük. Ez

elit katonai erőt is képezett, közülük került ki az uralkodó ezer lovasból álló bandériuma. Egy időben azonban

nem tartózkodtak mind az udvarban, csak akkor, ha a király mindenkit meghívott. (Az udvari huszárok egy

része pl. Mohács előtt a végvárakban állomásozott.) Egyharmadukkal, egynegyedükkel azonban mindig

számolhatunk Budán.

A kiszolgáló személyzet


Természetesen nem csak az udvari nemességből állt az udvartartás. Idetartozott a királyi kápolna személyzete, a

papságon kívül az ének- és zenekara. A konyhában minimálisan 32 személy dolgozott, legalábbis 1525-ben

ennyi kapott fizetést. Köztük nyolc szakácsmester, akik ezt a tisztet turnusszerűen látták el, és a somogyi

Szakácsi és Vid helységekből való kisnemesek voltak. Egyéb személyek a király ruhamosója (nemes volt),

orvosai, borbélyai, ajtónállói és egyéb szolgálattevői. Az istállóban 61 lovász és kocsis kapott fizetést, ők

azonban feltehetően nem tartózkodtak a palotában, hiszen a királyi istálló a vár alatt, a Duna közelében állt.

Kormányzati központ

A vár kormányzati központ is volt. Az udvari nemesség tagjait is gyakran bízta meg a király ad hoc kormányzati

feladatok ellátásával, a lényeges azonban a valódi igazgatási és bírósági személyzet volt. A királyi tanács tagjai

tanácsülésekre rendszeresen megjelentek a palotában, azonban nem laktak ott, mert a nagyurakhoz tartozván

vagy házat vettek a városban, vagy lakást béreltek ott. Ugyancsak magánházakban laktak a hivatalnokok és a

bírósági személyzet is. Arra nincs adatunk, hogy Budán külön kancelláriai, bírósági vagy kincstári épület lett

volna. (Bécsben már Mátyás uralkodása idején [1458–90] külön kancelláriai épület volt.) A bírósági

ítélőmesterek ugyan gyakran szállásaikon ítélkeztek, ami ellen a törvények is felléptek, a nagy bírósági

ülésszakok, az ún. oktávák idején azonban a palotában ülésezett a bíróság, már csak azért is, mert ezen olykor a

király maga is megjelent. Ez azt jelenti, hogy az oktávák idején tele volt a palota – feltehetően annak északi,

város felőli része – az ide összesereglő peres nemesekkel és azok ügyvédjeivel. A kincstár, amelynek

központjában legalább 30 hivatalnok dolgozott, ugyancsak a palotában működött.

Katonai őrség

Meg kell említeni még a vár katonai őrségét és annak parancsnokát, a budai várnagyot. Itt létszámról fogalmunk

sincs. A várnagy gyakran, de nem mindig, azonos személy volt a budavári udvarbíróval, aki ugyancsak a

várban lakott, és aki Mátyás uralkodása kezdetétől a királyi uradalmak fő jószágkormányzója volt. Feltehetően ő

fizette ebből a vár őrségét, ezért nincs erre adat a kincstár számadáskönyveiben. Neki is voltak számvevői és

egyéb alkalmazottai.

Összefoglalva tehát elmondható: naponta minimálisan ezer fő dolgozott a várban, ennek egyharmada pedig ott

is lakott. Különleges alkalmakkor – pl. bírósági ülés idején – akár kétszer annyian megjelenhettek. Királyi

esküvők, csúcstalálkozók esetén előkelő vendégekkel is tele volt a vár. Zsigmond például 1412-ben a lengyel és

a boszniai királyt, 1424-ben pedig a bizánci császárt, a dán királyt és a német birodalmi fejedelmeket fogadta

fővárosában. A királyi várnak tehát mind nemzetközileg, mind itthon igen nagy szerepe volt.

* Vö. erre Zsoldos Attila cikkét e számunkban. (A szerk.)

** Vö. erre Buzás Gergely cikkét e számunkban. (A szerk.)

2. Képek


1. Visegrád mint királyi székhely

BUZÁS Gergely

Visegrád mint királyi székhely

A középkori Magyarország szívében elhelyezkedő területet, Székesfehérvár, Esztergom, Buda és Visegrád

városainak négyszögét nevezték „Medium Regni”-nek, az ország közepének. Ez az elnevezés nemcsak e

városok földrajzi elhelyezkedésére utalt, hanem központi politikai szerepére is. Az egész középkoron át ezek a

városok voltak a magyar állam központjai: a királyi udvar és a hozzá kapcsolódó intézmények székhelyei.

Ispánsági központ, 11–12. század

E városok között Visegrád már a 11. században szerepet kapott, ugyanis az államalapítás idején Visegrád vára

lett a hatalmas, királyi kézben lévő vadászterület: a Pilis erdő központja, ahol vadászatai során alkalmanként

néha maga az uralkodó is megszállhatott. A visegrádi ispán lakóhelye a Duna partján emelkedő 4. századi római

erődből kialakított kővár volt, amelyben a 11. század közepe táján már egy kőpalota is épült. I. András (1046–

60) király ortodox monostort is emelt a település szélén. Fia, Salamon (1063–74) a vár mellett, az államalapítás

kori plébániatemplom helyén új, díszes esperesi templomot építtetett. Salamon bukásával Visegrád sorsa is

megpecsételődött.

A jelek szerint az András-ággal szemben I. Béla és utódai a pilisi királyi szálláshelyek közül Visegrád helyett a

szomszédos Dömös királyi udvarházát részesítették előnyben: I. Bélát itt érte végzetes balesete (1063), és Szent

László (1077–95) dömösi tartózkodásáról is fennmaradtak adatok, végül pedig a László által utódául kiszemelt

Álmos herceg is itt rendezte be egyik legfontosabb rezidenciáját, ami mellé 1108-ban társaskáptalant is alapított.

Visegrád ezekben az évtizedekben elvesztette korábbi jelentőségét: az esperes és talán az ispán is elhagyta. A

település lassú sorvadását végül az 1242. évi tatárjárás zárta le. Ekkor pusztult el az ispáni vár, a monostor és a

település is a templomaival együtt.

A menedékvár, 13. század

A tatárjárás után Visegrád új életre kelt. Az 1240-es évek végén Laskaris Mária királyné saját ékszereinek

árából egy új, korszerű várat emelt a Visegrád fölé magasodó sziklás hegy csúcsára, majd az 1250–60-as

években – feltehetően már IV. Béla parancsára – elkészült a fellegvárat a Dunával összekötő, tornyokkal

erősített völgyzárófal-rendszer és a hatalmas hatszögletű, ötemeletes lakótorony, amely az itt áthaladó utat

ellenőrizte. A fellegvár ekkor még csak egy háromszög alaprajzú falövből állt, sarkain egy kaputoronnyal, egy

ötszögletű lakótoronnyal és egy toronyszerű palotával. A vár Pilis megye ispánjának volt a székhelye, de

emellett a királyi család tagjainak alkalmi szálláshelyeként is szolgálhatott. Mint azt egy 1259-ből származó

oklevél elmondja: a fellegvárat Mária királyné a Nyulak-szigeti (Margit-szigeti) apácák – és természetesen a

köztük élő Margit hercegnő – számára építtette menedékvárként. Bár ilyen szerepet szerencsére soha sem kellett

az erődítménynek ellátnia, de a tágas vár szállást nyújthatott a Pilisben vadászó király és kísérete számára.

(Feltehetően egy ilyen alkalommal keltezett ok- levelet itt IV. Béla 1265 októberében.)

A királyi rezidencia, 14. század

Visegrád szerepe Károly Róbert (1308– 42) uralkodás alatt gyökeresen megváltozott. Míg korábban a település

csak alkalmanként szolgált királyi szálláshelyül, 1323-ban az Anjou uralkodó itt rendezte be fő rezidenciáját. A

magyar korona megszerzéséért vívott harcok során magának sok ellenséget szerző uralkodó feltehetően nem

ítélte elég biztonságosnak elődei fényűző, de csak gyengén erődített óbudai várát, vagy a Buda városában álló

királyi kúriát, ezért választhatta lakóhelyéül az ország közepének legnagyobb erősségét, a visegrádi várat. Bár

Visegrádot a király seregei már 1317-ben ostrommal elfoglalták Csák Mátétól, de Temesvárról a király csak

Máté 1321-ben bekövetkezett halála, és északnyugat-magyarországi tartományának teljes felszámolása után

költözött ide.

Ezekben az években jelentős építkezések

História 2002-0910 - tankonyvtar.hu · História 2002-0910. Created by XMLmind XSL-FO Converter....

Documents

Transcript of História 2002-0910 - tankonyvtar.hu · História 2002-0910. Created by XMLmind XSL-FO Converter....